Még most is a hatása alatt vagyok annak, amit ma éltem át a nyolc éves kisfiammal, a villamoson!
A Mester utcai megállónál szálltunk fel. Leültünk. Én az ablakhoz, a táskámat magam mellé tettem, a fiam pedig velem szemben ült. Már majdnem a Boráros téri megállóhoz értünk, én éppen kifele nézelődtem, lehet, kicsit el is méláztam (bambultam), amikor meghallottam, hogy a gyermekem kiabál: ' Hé, az az anyukámé! '
Odanéztem, és látom, hogy a gyermekem a pénztárcámat próbálja kirángatni egy tolvaj kezéből! A fiam észrevette a lopást! A fiatal (18-20 évesnél nem hiszem, hogy több lehetett) tolvaj efféle ellenállásra nem számíthatott, mert ezen annyira meglepődött, hogy elengedte a pénztárcát, leugrott a villamosról és elszaladt!
Én a döbbenettől és az ijedtségtől nem jutottam szóhoz! Magamhoz rántottam a gyermekemet és sírásban törtem ki. A fiam átnyújtotta a tárcám és így szólt - Tessék, visszaszereztem!
A villamos többi utasa is csak dicsérte a kisfiamat, akinek fülig ért a szája.
Én még most is teljesen a hatása alatt vagyok a történteknek. Hazaértünk és elmondtam neki, hogy amit tett nagyon bátor dolog volt, de még egyszer ne csináljon ilyet, mert nagyon veszélyes!
Erre ő ennyit kérdezett - Akkor én egy hős vagyok?
Sírva magamhoz öleltem, és mondtam: Igen! Te vagy az én kis Hősöm!
Köszönöm, hogy elolvastad: Veronika és az ő kis hőse Balázs!
